Véget ért...

Ez a hat hét a kórházban.

Voltam szülőszobán, nőgyógyászati szakambulancián, terhesgondozáson és ápolási gyakorlaton.
Az utolsó három nem volt olyan izgi, mint az első, de ezek is tetszettek :) Itt inkább különleges esetekkel-emberekkel találkoztam, voltak sztorik, meg egy-két szomorúság...
Az ápolás belgyógyon van, én Angiológiára kerültem, az olyan hely, ahol a lábfájós embereket látják el. Itt aztán volt hajtás és meló ezerrel, a 8 órából kb. 5-öt állással töltöttem. Ágyat húztam, vérnyomást mértem, infúziót kötöttem be és vettem ki, kikérdeztem a beteg adatait, ételt osztottam, beszélgettem... gyógyszert osztottam, labor, vérellátó, itt is vettem vért, egész nap csak jöttem-mentem. Jó volt nagyon :) És nagyon jófejek voltak a betegek is, ment az udvarlás a bácsiktól, de szép haja van a nővérkének, maga biztos nem pesti, mert pesten nincsenek ilyen szép kislányok, nem tolom arrébb a székem, mert akkor többet marad a szobában, jöjjön gyakrabban, stb :D Azért a betegtől kapott "Dumalgin"-nak is az a vége, hogy "Nővérke, tudna hozni nekem egy kis Donalgint, úgy fáj a lábom..." :) Aranyosak nagyon. Az pedig szomorú, hogy jön egy bácsi, nem is öreg, kicsit sántít, de nem is feltűnő, aztán leveszi a cipőjét, és látod, hogy térdtől lefelé műlába van :( És ilyesmik, azért itt is voltak csúnya dolgok, de szerencsére nem kiabált velem senki, nem kellett ágytálaznom, fürdetnem, semmi ilyen munkát végeznem, az ápolók is nagyon jófejek, segítőkészek voltak. Csopitársaim pl. nefrológiára kerültek, na nekik akadtak nehezebb napjaik, szagok, váladékok, látványok... Nem mondom, ilyen is kell, de szerencsére szülésznőként kevesebb ilyet fogok látni, meg persze lesz még gyakorlatunk, hogy pótoljam ez irányú hiányosságaimat...